Hogyan motiváljunk másokat? – részlet a Mindennapi motiváció c. könyvből
Mások motiválása témájában – főleg a munkahelyi motiválást tekintve – milliónyi könyv született már, köztük rengeteg olyan is, amely értékes technikai, lexikális tudást biztosíthat számodra. Nekem nem célom ezeknek a könyveknek a sorát gazdagítani, én inkább egy paradigmaváltásra hívlak téged a munkahelyi motiváció témájában.
A világ és az emberek működési elvei nagyon egyszerűek, csak mi hajlamosak vagyunk mindig, mindent túlbonyolítani. Mindig és minden az alábbi alaptörvényre vezethető vissza: az érzelmeink irányítják a cselekedeteinket. A szokásaink alapján zajlanak a napjaink. Ha szeretnénk változtatni az életünkön, akkor elsőnek a gondolatainkat kell megváltoztatnunk, majd ezek alapján kialakítani az új szokásainkat.
A motiváció azt jelenti, hogy cselekvésre ösztönzünk valakit. Talán megdöbbentő, de mások motiválása valójában arról szól, hogy hogyan sarkalljunk, „vegyük rá” őket arra, hogy olyasmit tegyenek meg, ami nekünk fontos. Ez semmiképpen sem azt jelenti, hogy bárkit is manipulálni kellene a saját érdekei ellenében és a motiválni kívánt személy és a mi céljaink akár egybe is eshetnek. Itt inkább arról van szó, hogyan tudjuk megmutatni a másiknak, hogy az általunk választott célok számára is hasznos, értékes irányt képviselhetnek. Vagyis hogyan tudjuk elérni a másiknál, hogy a mi célunk számára is fontos cél legyen.
Azt nagyon fontos szem előtt tartanunk, hogy mások motiválása róluk és ne rólunk szóljon! Ne akarjuk mi kitalálni azt, hogy a másik ember mihez, milyen érzelmeket társít. Sokszor ugyanis sajnos úgy akarunk másokat motiválni, hogy a saját vágyainkat, álmainkat, céljainkat vetítjük ki rájuk.
Felcsillantjuk például a beosztottunknak, hogy ha kiváló értékesítővé válik, akkor annyi pénzt is megkereshet, amiből elutazhat a Maldív-szigetekre. Lehet, hogy mi oda vágyunk, számunkra motiváló ez az úticél, de nem biztos, hogy a másiknak is. Míg nekem az a fontos, hogy a megkeresett pénzt hogyan tudom elkölteni, élményre (utazásra) „beváltani”, addig előfordulhat, hogy a beosztottamat az motiválná és okozna benne pozitív érzéseket, ha ebből pénzből félre tudna tenni úgy, hogy egy számára biztonságérzetet adó megtakarítása lehessen.
A legfontosabb alapelv, hogy (a szó szorosan vett értelmében) nem tudunk másokat motiválni! Levihetjük a lovat a vízpartra, de ha nem akar, akkor nem fog inni! Mi csak annyit tehetünk, hogy beindítjuk a másiknál azokat a folyamatokat, amelyek őt érzelmileg is megérintik. Mások motiválása arról szól, hogy segítünk nekik olyan pozitív érzelmek felszínre hozatalában, amelyek erőt adnak a cselekvéshez.
Az érzelmi folyamatok beindításához pedig azt kell kiderítenünk és megértenünk, hogy a másik ember milyen érzelmekkel motiválható. (pl. félelem, elismerés stb.) Lehet, hogy ha valakit az egész közösség előtt megdicsérek, szárnyakat kap tőle, míg más, akit életében kevésszer ismertek el, zavarba jön tőle és „menekül” egy nyilvános, a csapat előtt történő elismerés elől. Neki talán sokkal jobban esik az, ha odamegyek hozzá, vállon veregetem és négyszemközt azt mondom; Figyelj, ez egy fantasztikus teljesítmény volt, le a kalappal!”
Azt is fel kell tudnunk ismerni, ha valakit a félelem (például a megfelelési kényszer, félelem a munkahely elvesztésétől, mások szeretetének elnyerése stb.) motivál. Ez persze nem jelenti azt, hogy félelemmel kellene motiválnunk másokat, de azzal mindenképpen tisztában kell lennünk, ha valakinél ez az érzelem a cselekvései fő mozgatórugója.
Ahhoz, hogy mások motivációit kiderítsd, nem kell jó emberismerőnek lenned. Sőt, éppen az a veszélyes, amikor valaki azt gondolja magáról, hogy ő az. Itt nincs semmi varázslat vagy titok, pusztán arról van szó, hogy beszéltesd a másikat, ismerd őt meg, kérdezd az álmairól, vágyairól. Például ilyen kérdésekkel: Mi volt az, ami legutóbb jól esett neked? Mi az, ami téged plusz munkára serkent? Mi az, ami segítene neked abban, hogy még hatékonyabban tudj dolgozni? Mi az, ami gátol abban, hogy a munkádat végezd?
Még véletlenül sem arra kell egyenesben rákérdezned, hogy a másikat mi motiválja vagy mitől fél, hanem inkább az érzéseiről beszéltesd őt. Nagyon kevesen vannak ugyanis annyira tudatosak, hogy azonnal meg tudnák válaszolni, mik a cselekvéseik mozgatórugói. Azt kell tehát kiderítened, hogy milyen események, cselekmények, történések vagy kommunikációs forma az, ami a legkönnyebben és a leginkább érzelmeket vált ki a másikból, vagyis mi az, ami őt érzelmileg megérinti.
Manapság az emberek nem beszélnek magukról, az érzelmeikről, az álmaikról, vágyaikról. Márpedig mindenkit az érzelmei, azaz a vágyai és/vagy a félelmei irányítanak. Ezért, ha ezeket az információkat nem tudjuk meg a másikról, akkor hihetetlenül megnehezítjük a vele való kommunikációt, együttműködést.
Tudom, hogy legtöbben azt gondolják, ha érzelmileg kiadják magukat, akkor azzal sebezhetővé válnak, de ez nem így van. Mert a sebeket nem mások ejtik rajtunk, hanem mi ejtjük saját magunkon. Azt szoktuk mondani: „csalódtam benne”, holott egy másik emberben soha nem lehet csalódni! Ilyenkor voltaképpen csak az derül ki, hogy az a kép volt hibás, amit a fejünkben a másik emberről alkottunk. A csalódás tehát nem más, mint az általunk felállított kép hibás volta, és erről a képről derül ki, hogy tévedtünk. Minél nagyobbat tévedünk, minél hibásabb a kép, amit a fejünkben a másik emberről őrzünk, annál inkább fáj a „csalódás”.
Az univerzum mindig kompenzál, kiegyenlít. Lehet, hogy néhány esetben fájdalmasan érint bennünket, ha a másokról alkotott egy-egy kép szilánkokra törik, de összességében mindig pozitív lesz a szaldó. Sokkal több haszna, hozott értéke van annak, ha felvállaljuk az érzelmeinket és azt megmutatjuk másoknak.
Ez egyébként a környezet számára is egy követendő példa lesz. Az embereket az érzelmeik irányítják és vezetik, ezért sokkal felszabadítóbb, ha ezeket nem kell rejtegetni. A rejtegetés mindig „munka”, energiabefektetés. Minél inkább elfojtjuk őket, annál kevésbé tudjuk az érzelmeinket a saját tudatos motivációnk szolgálatába állítani.
Elfogadom, hogy a „rejtegetés-mentes” élet nem könnyű, főleg, ha valaki a családi mintáiban sem tapasztalta, hogy hogyan lehet felvállalni az érzelmeket, nem tanulta meg kimutatni azokat. De feltétlenül érdemes ezzel foglalkozni, megtanulni, mert hihetetlenül nagy eredményeket hoz magával az életünkbe.
Mások motiválásának két esete lehetséges.
Egyik esete az, amikor vezetőként egy csapatot kell működtetnünk és motiválnunk. Itt elsősorban nem a csapat tagjainak az egyéni motivációi fontosak, hanem azt kell elérnünk, hogy a csapat egy irányba húzzon. Persze a csapat egyénekből áll, így akár úgy is tekinthetnénk erre, mintha egyéneket kellene motiválnunk. Ez mégis annyiban más, hogy ha csak egyénként fókuszálunk mindenkire, akkor lehet, hogy a húsz beosztott húszféle dologgal motiválható. Vezetőként viszont az a feladatunk, hogy megtaláljuk a módját, hogyan tudjuk az egyéneket abba az általunk kijelölt, a szervezet számára fontos irányban hogyan tudjuk motiválttá tenni.
A másik esete pedig az, amikor a környezetünket akarjuk motiválttá tenni. Például rá akarom venni a baráti társaságomat arra, hogy menjünk el koncertre vagy a gyermekemet arra, hogy öltözzön át.
A kétféle motiváció sokban különbözik egymástól, de a legfontosabb differencia mégis az, hogy amikor vezetőként motiválunk másokat, akkor azt alá-fölérendeltségi viszonyban tesszük, míg amikor baráti, családi közösségben motiválunk másokat, annak alapja egy mellérendeltségi állapot.
