„AZ ELEGANCIA NEM A TORKODIG SLICCELT KOKTÉLRUHÁD”

Kihalófélben 

Azt vallom, hogy olyan világban élünk, amely az élővilágán, vizein és erőforrásain kívül az értékeit, a hagyományait, és egykori emberi alapjait is folyamatosan elveszíti, úgy is, mint tisztelet, egymás megbecsülése, békén hagyása… sajnos túl hosszú a sor.

Az egyik ilyen jelenség és fogalom, amely véleményem szerint folyamatosan veszíti el hagyományait, mélységét, egykori valós tartalmát, az az elegancia. Ha kimennék az utcára bárhol itthon, vagy a nyugati civilizációhoz tartozó országok nagy többségében, és megkérdeznék 10.000 embert 30 éves kor alatt, mit jelent ez a szó szerinte, én úgy hiszem, megdöbbentően nagy arányban kizárólag az öltözködésről kapnék válaszokat, esetleg hajviseletről, ékszerekről, azaz külsőségekről.

Márpedig az elegancia nem ez. Az nem az új frizurád. Meg a Gucci cipőd. Az nem cirádás nyomor a nappalidban, bármilyen enteriőr-dizájnerre is volt pénzed.

Az elegancia nem a torkodig sliccelt koktélruhád, és csak hiszed, hogy elegáns a kezedben egy jó évjáratú Chateau Margaux vagy a fejeden lévő haute couture kalap.

A kevesebb több

Az elegancia ott kezdődik, hogy utóbbi kettőt ki tudod ejteni helyesen, és tudod, igazából mit jelentenek. Az elegancia egy nyak vonala, vagy egy váll, amit úgy „visel” a tulajdonosa, ahogy kell. Aki tisztában van vele, hogy nem az az igazán izgalmas, amit látunk, hanem, amit nem. Ezért nem kell intim testrészeket hajigálnia a másik pofájába, hogy észrevetesd magad. Az eleganciához ugyanis olykor elég egy testtartás, de az legyen tökéletes. Egy lassú fordulat. Egy mosoly, vagy mosolynak látszó villanás. Itt kezdődik a dolog.

Az elegancia értékrendszer, korlátokkal, szabályokkal, tiltott zónákkal. Az elegancia műveltség, hagyomány, megkülönböztetés. Nem hangos, nem tömeg, nem közönséges, nem vehető meg boltban. Nem lehet rávenni sörszagú trikóra plusz egy rétegként. Mert például szaga, na, az soha nincsen. Csak illata van, de az is szigorú határok között. Helye, ideje, mértéke, alkalmai vannak az illatnak.

Az elegancia ugyanis nem túlzó, nem magamutogató, és nem is agresszív. Definíció szerint nem az, sőt ezek kizárják. Helyette finom, halk, és úgy kelt feltűnést, hogy kiemelkedik a környezetéből.

Nem kell rá mutogatni, mert nem lehet vele összeröhögni. A létezése ugyanis pontosan ugyanolyan szembetűnő, mint a hiánya.

Fejlesztés alatt

Mert elegánsnak lenni tanulható, sőt dicséretes önkritikára, igényességre vall, ha valaki tanulja, tanulni szeretné, ha valakiben megvan ehhez a fogékonyság, a vágy. Aki ösztönösen az, azt úgysem tudod nem észrevenni. Aki úgy tud egy kabátot feladni, vagy azt elfogadni. Aki úgy tud egy ajtót kinyitni, egy virággal egy helyben állni, egyáltalán állni, vagy úgy járni – azt megjegyzed. Aki tud köszönni, tud úgy kezet nyújtani, tud úgy a válla fölött visszanézni, tud úgy hajat igazítani, tud úgy beszélgetni, tud úgy hallgatni – azt nem téveszted össze mással.

Aki tud elegánsan villát megfogni, falatot a szájába tenni, azt megtörölni, mielőtt a borhoz nyúl, aki tudja, mikor legyen a szokásosnál is halkabb, mikor és hogyan igazítson ruhát, sminket egy mozdulattal, azt megjegyzed.

Aki tud úgy melletted könyvet olvasni, ébredni, mögéd állni, eléd állni, aki magától értetődően tudja, melyik hangján beszéljen édesanyáddal vagy egy kisgyerekkel, az elegáns.

Elegáns az, aki egy fogkefével a szájában reggel hétkor is elegáns, aki át tud nézni egy borospoháron, akinek nincsenek közönséges mondatai társaságban, de valójában kettesben sem, sőt akinek az egész lényéből, megjelenéséből, mozdulataiból, hangjából mindenestül hiányzik a közönségesség…

Az elegancia hatalmas hiány mostanában

És ahogy figyelem, tartós hiány. Az igény veszett oda. A hétköznapok alap- és átlag igényszintje süllyedt olyan mélyre, ahol már az elegancia legtöbb megnyilvánulása nem pusztán feltűnő, hanem érthetetlen, szinte gyanús és felesleges.

Ha úgy köszönök egy szupermarket pénztárosának, amikor sorra kerülök, hogy szép napot, csókolom a kezét, megáll az élet.

Ha tartom a liftajtót egy babakocsis lánynak, zavarba jön. Ha átengedek egy parkolóhelyet, egy helyet előttem a sorban, egy utolsó akármit a polcon, fura tekintettel néznek sokszor az emberek. Ha látom, hogy a fiatal gyerek segítene szatyrot vinni egy idős asszonynak, de inkább nem fogadják el a segítséget, mert gyanakodnak. Legyünk őszinték, a legtöbb embernek egy sima sávváltás és a másik beengedése is meghaladja a képességeit, nemhogy még udvarias, előzékeny, segítőkész, készséges legyen. És fogalma nincs egyiknek sem, mi köze mindennek az eleganciához.

Régmúlt, szép idők

Mert kiveszőben van ez a világ. Nagyapám inget és nyakkendőt vett mindennap, amikor ki sem mozdult otthonról, akkor is. Magát és nagymamát tisztelte meg vele, mert úriember volt. Nagymamám jó étvágyat kívánt életem valamennyi étkezéséhez akkor is, ha az egy tejfölös túró volt mazsolával. Az elegancia nemcsak egy jópofa kiegészítő volt az életükben azokra a napokra, amikor színházba, vagy társaságba mentek, hanem

nagymama akkor is naponta többször megfésülködött, amikor már járókerettel közlekedett, és akkor is színben passzoló ruhában jött ki a hálóból a nappaliba és vissza.

És sokszor mondta, hogy megérti a modern idők szavát, hogy már nem járnak kesztyűben és kalapban a lányok, de azért ő örül, hogy az ő fiatalkorában igényes nő ezek nélkül nem ment utcára, mert szerinte nagyon szép szokás volt, és nagyon szép kalapok meg kesztyűk voltak akkoriban.

Ma nem is értjük, mit jelentenek mélységében a szavai. Nem is értjük, hogy ez azt jelenti, hogy ő például soha életében nem táncolt olyan férfival, akin nem volt nyakkendő, aki izzadt volt, kiabált, vagy káromkodott a társaságában. Aki nem húzta ki neki a széket, aki nem nyitott ajtót, nem tartotta az ernyőt. És felhívnám a figyelmet arra az apróságra, hogy a felsorolás valamennyi eleme ingyenes. Nem az volt a menő, ha italt hoztál a csajnak. Nyolcat, hogy berúgjon… És ezek a dolgok nem valami piperkőc, vagy hipergazdag elit fura szokásai voltak. Hanem a polgári lét minimális elvárásai.

Pedig…

Az elegancia annyira fontos eleme (lenne, lehetne) az életünknek. Tartást ad, nevel, határokat jelöl ki a közönséges mocsok és a kulturált létezés között.

Finom jelzésekkel köti össze a hasonlóan gondolkodó, érző, hasonlóan élő embereket a tömegtől. Karaktert ad és árulkodik férfiről, nőről egyaránt.

Egy minőségi pecsét az emberen, amelyet büszkeség viselni, és amely jót tenne, amely jó lenne sokaknak. Nem szabad hagyni ki-, és elveszni, nem szabad elengedni. Tovább kell adnunk a gyerekeinknek, hátha az a generáció újra felfedezi magának, értékelni, tisztelni, szeretni tudja mindazt, amit jelent, amit fémjelez, amiről tanúskodik.

Hogy kizárólag a hasznára válna ennek a társadalomnak, az bizonyos.